Anyai kifogások
Jaj, nagyon ismerem. Ezekkel meg kell küzdeni.
Korábban már írtam a kifogásokról a facebookon: “Oké, tudom, hogy nem egyszerű. Nekem erre teljesen őrült megoldásom volt sokáig: az első gyerek megszületése után a nap első fix, nyugalmas időpontja az esti lefekvés és egyebek után következett, ezért majdnem egy évig este fél 11 és fél 12 között gyakoroltam. Aztán a munka miatt ez már nem volt tartható, plusz kicsit untam a csillagfényes mozdulatokat, meg szerencsére a gyerek is nőtt, így a következő évben az otthoni gyakorlás mindig este 7 és 8 között volt (ekkor volt a napi egy órában engedélyezett mesenézős idő). Közben elkezdtem tanítani, meg kicsit tréningezni, ezért heti párszor azért világosban is megmozdultam. Most új felállás van, este héttől a kisebbik gyereket fürdetem meg fektetem. Az új rendszer még alakul.”
-Ez volt a helyzet két hónapja. És az új rendszer azóta még mindig alakul, ami azt jelenti, hogy totálisan összevissza gyakorolok, hol délután (mikor a nagyobb oviban van, a kicsi meg alszik vagy sikerül valakit berántani hogy vigyázzon rá), hol ismét éjjel (ez hősies, akaraterőt próbára tevő verzió). Napközben több az energia, éjjel nyugodtabban és elmélyültebben lehet gyakorolni- tehát, a megrögzötten pozitív irányból szemlélve, mindkét megoldás jó 🙂 . Viszont az elmúlt két hét drámai változásokat hozott.
Egyéni nehézségek
Először is, nagyon ritkán vagyok beteg, de most egy kikúrálhatatlan felsőlégúti izé miatt nonstop orrfújás, majdnem-láz és néha hidegrázás jelentkezett folyamatosan, emiatt persze aludni sem nagyon tudtam.
Másodszor, a férjem még mindig éjjel-nappal filmet forgat, most épp egy indiai akciófilmet, sosincs itthon, leginkább az olyan kritikus reggeli elindulás-esti lefektetésnél hiányzik nagyon-nagyon a támogató jelenlét (meg hogy valakinek legalább egy fél percre kezébe lehessen nyomni, legalább az egyik gyereket).
Harmadszor, költöznünk kell, úgyhogy lakásokat nézek élőben és a neten, nonstop.
Mindez így együtt azt eredményezte, hogy jó tíz napig csak tessék-lássék mozogtam, úszni se mentem,aztán esett a az eső, úgyhogy még bringázni se tudtam- teljes összeomlás. Volt már ilyen, és tapasztalatból tudom, hogy 8 és 10 nap között húzódik az a határ, amikor egyszer csak megrázom magam: na most már elég legyen. Ebben segít, hogy ekkorra mindenféle apró izomfájdalmak szoktak előjönni, a nemmozgás következményeképp: hátfájás, begörcsölt nyak és váll, és az izgalmas nevű, de annál kellemetlenebb körteképű izom-szindróma.
Most is így lett.
Először hétfő este 11-kor sikerült úrrá lenni a krízisen: még csak 20 percet, még nem intenzíven, még inkább nyújtva, de gyakoroltam. Másnap álmosan is olyan jó volt, hogy kedd este ismét, majd szerdán kétszer is: nappal intenzívebben, este macskásabban elnyújtva.
Az a jó ebben, hogy azt, hogy nagyjából 20%-al álmosabb vagyok, az igaz, de ezt nekem bőven ellensúlyozza, hogy viszont kb 180%-al energikusabb. Az ég kékebb, a fű zöldebb, az izmaim nem fájnak, és jó lesz a lelkiismeretem is. Eltűnnek a rémképeim a lassan összecsoffadó izmaimról, megereszkedő csigolyáimról, tónustalan, plötyi testemről.
Van egyébként egy kiváló mondás, jógás körökben ismert, a kedvenc motivációs mantrám:
Mikor a legkevésbé van kedved gyakorolni,akkor van a legnagyobb szükséged rá.
És igen, ennyi. Ezek a jógik nagyon értik.
(és, mivel 22. 46-van, bele is kezdek)
